8. Kuszkuszok (Phalanger Storr)

Fogazatuk (3. 1. 3+4. - 2. 0. 3+4) teljesen egybevág a gyûrûs falangerek fogazatával. Míg azonban emezeknél a 3 hézagfog, vagyis elõzápfog nagysárga és helyzetre változó, addig a kuszkuszok utolsó elõzápfoga nagy és széles, rézsutosan álló, erõsen metszõ élekkel; az igazi zápfogak 4 gumója pedig, mely a gyûrûs falangereknél egymástól el van választva, a kuszkuszoknál párosával harántlécekké olvadnak össze. A kapaszkodó fark végén nemcsak alul, hanem felül is csupasz, síma vagy bibircses, durván ráncolt. Az elülsõ lábon nem látjuk az ujjaknak a gyûrûs falangerekre emlékeztetõ elkülönülését, hasonló alkatú ujjakkal inkább az erszényes patkányoknál találkozunk. A kuszkuszok esetlen, zömök, macskanagyságú, rövidlábú állatok, középhosszú vagy rövid fülekkel, merõlegesen álló pupillákkal (s ez az arckifejezés rendkívül befolyásolja) s sûrû, többé-kevésbbé gyapjas szõrözettel. Queensland északi részétõl az ausztro-maláji régión Celebeszig terjednek el, s ahogy szemük is igazolja, szigorúan éjjeli állatok. A foltos kuszkusz (Phalanger maculatus E. Geoffr.) [Más neve: undicaudatus Gould, brevicaudatus Gray.] Foltos kuszkusz (Phalanger maculatus E. Geoffr.). A foltos kuszkusz, vagy wangál, ahogy Aru bennszülöttei hívják, a csoport egyik legszebb faja, amely felnõtt korában 1 m 10 cm hosszúságot ér el, s ebbõl 48 cm a farkra esik. Testét sûrû, gyapjas, selymes tapintású bunda fedi, melynek színe nagyon változó. Bundája felül rendes körülmények között fehér, sárga vagy szürke árnyalatú, s ezt nagy, szabálytalan, égõ rozsdavörös, sötétbarna vagy fekete foltok tarkítják, s ezek a végtagok külsõ felületén elmosódnak. Hasoldala szinte foltnélküli, tiszta fehér, lábai rozsdavörösek, arca és homloka vén példányokon élénksárga, fiatalabbakon rozsdasárga, fülei fehérek, csupasz végzõdésük vörös; fehér farkuk csak kivételesen foltos, s ha ilyen színû példányok vannak, akkor azok a fiatalokon világosabbak, a szopósoknál szürkék. A foltos kuszkusz nem valamennyi szigeten honos Celebesztõl Új-Guineáig és Ausztrália északi részéig. Legnyugatibb elterjedési pontja ugyanis eddig ismereteink szerint a Saleyer-szigetek, Celebesztõl délre. A Molukkákon hiányzik, kivéve a legdélibb Cerám szigetén, e helyett azonban a Szunda-szigetek egynémelyikén, Floresben és Timorban megjelenik, de ugyancsak Aru és Key szigetén is, íúj-íguineában több válfajt alkot, innen átterjed délre Ausztrália szomszédos tartományaiba, északi Queenslandba, keletre pedig az Admirális-szigetekig. Erre az állatra vonatkozó elsõ tudósításokat Valentyn-nak köszönhetjük. Õ beszéli, hogy Amboina szigetén a menyétek között a kuszkuszok mint a malájok azt nevezik, a legkülönösebbek. „A nagyobb fajok igen mérges természetûek és veszedelmesek, mert ha a fákon ülnek, s valaki farkukba megkapaszkodik, az illetõk képesek felemelni, s aztán leejtik. Éles karmaikkal, s alul csupasz tenyerükkel, mely gyermekkézhez hasonlít, majmok módjára kitünõen védekeznek, fogaikat azonban ilyenkor nem használják, habár e téren jól fel vannak fegyverezve. Farkuk vége csupasz és bekunkorodik, ezzel kapaszkodnak meg gyakran az ágakon, úgyhogy csak üggye-bajjal lehet õket azoktól megszabadítani. Az erdõkben fákon élnek, s a magvas terméseket kedvelik. Ceram és Buru szigetén gyakoribbak, mint Amboinában. Hátsó lábuk között erszényt hordanak, amelyben 2–4 kölyköt rejtegetnek, amelyek olyan görcsösen szívják magukat anyjuk csecsbimbójába, hogy mindig vérzést okoz, ha eltávolítjuk õket. Majdnem valamennyi nõsténynél találunk kölyköket; úgy látszik, mindig terhesek.” Quoy és Gaimard megjegyzik, hogy úgy tûnik, mintha a foltos kuszkusz Amerika lajhár-féléit képviselné hazájában. Az erdõségekben valamennyi fajuk fûszeres gyümölcsökkel táplálkozik, a fogságban pedig növényi táplálék híján beérik a nyers hússal. A ketrecben lomhák, csöndesek, álmosak és mogorvák, mohón esznek és sokat isznak. Fajrokonaikkal nehezen férnek meg. A Vilmos császár-földön élõ kisebb kuszkuszról (Ph. orientalis Pall.), melynek bundája felül barna, világosbarna hátcsíkokkal, s a hastájéka felé fokozatosan a szürke árnylatba csap át, Hagen a pápuákról szóló megfigyeléseiben ezeket közli: „Ezeknek az állatoknak sajátságos, átható szaguk van, amely sokszor oly erõs, hogy az erdõben rejtekhelyüket elárulja. Erdõirtáskor néger munkásaink gyakran összefogják õket. A fogságban unalmas, mogorva és harapós fickók maradnak, amelyeket csakhamar meg lehet unni. Egy nagy vén hím – szép hófehér volt a színe –, melyet egyideig fogságban tartottam, különös elõszeretettel ette a savanyú citromot. Bundájából – s különösen a kisebbik, barna fajt használják fel erre a célra – a pápuák legvénebb aggastyánjai és azok, akik megkopaszodtak, parókát készítenek.” Forbes a Molukkák csíkos kuszkuszáról (Ph. orientalis Pall.) azt mondja, hogy nagyszámmal fordul elõ; májusban valamennyi nõsténynek erszényében egy-egy kölyköt talált. Ezek között az egyik igen apró jószág volt, kb. 5 cm hosszú, az erszényben el volt rejtve s anyja csecsbimbójára szájával odatapadt, amely közben kerek nyílássá változott.       A többi kuszkusz-fajta leírására nem terjeszkedhetünk itt ki, csak annyit jegyzünk meg róluk, hogy fajszámuk egyre szaporodik, s hogy két alnemüket lehet megkülönböztetni a szerint, amint fülük belül sûrûn szõrõs (Eucuscus) vagy pedig általában csupasz (Phalanger). Valószínûleg azonban ezek mellett egy harmadik újguineai csoportot is kell megkülönböztetnünk, melynek hosszú, selymes szõrözete van.